Kedvcsináló A teringettét, Budapest!-hez
Első fejezet
A Kis Pej nevű kocsmában aznap este is magasra hágott a hangulat. A pult mögött a kocsmáros a sokadik korsó sört mérte. Már maga sem tudta a számát annak, hány italt osztott ki a pult végében ülő férfinek. Habár igaz, hogy nem számolta. Amíg megkapja a pénzét, annyit isznak a vendégek, amennyi csak jól esik nekik. Ha pedig a túlzott alkoholfogyasztás miatt rendbontásra kerül sor, szerencsére van annyira megtermett fickó a kocsmáros, hogy kipenderítse az illetőt. Zsíros karjai éppen elegendők ahhoz, hogy néhány határozott mozdulattal a küszöbön túlra hajítsa a rendetlenkedőket. Mikor vastag ujjai közül újra a pultra került a korsó az imént említett jócskán kapatos vendég elé, már méregette a helyzetet, hogy mennyire kéne megerőltetnie magát, ha az illető, aki nem más mint Veres Ferenc újra felszítaná az indulatokat.
– Feri, kell még ez a korsó sör? – tette fel a kérdést a falapra könyökölve, szemöldökeit most összevonva, az amúgy egész kedélyes kocsmáros.
– Kell hát, no – felelte Ferenc, majd hogy bizonyítsa, mennyire kell, néhány plusz fillért is a pultra penderített. A kocsmáros szemei gyanakodva összeszűkültek, de azért elvette a pénzt. Ferenc tudta, hogy ezzel nem veszi meg a biztonságát. Hogyha a későbbiekben mégis kötekedni kezd, ugyanúgy kitehetik a szűrét, mint eddig. Hiába volt még gyerek az este, erre a pillanatra hamarabb sor került, mint arra számítani lehetett. Ehhez hozzájárult néhány vendég és egy rendőr jelenléte, nem is beszélve arról a tetemes mennyiségű sörről, amit immár Ferenctől nem vehet el senki.
– Azt’ hallottatok-e arról a csárdáról, ami az Asztalos Sándor út sarkán nyílik? Állítólag akkora mulattságok lesznek ottan, hogy még a halottak is kikelnek a Kerepesi temetőből, hogy oda menjenek táncolni – hallatszódott a pult túlsó feléről, ahol három vidéki suhanc iszogatott. Ferenc fogadni mert volna rá, hogy Magyarország túlsó feléről jöttek, olyan távolról, mint a külföldiek, hogy kiszórakozzák magukat Budapest vízzel és mulatókkal elárasztott utcáin. Nem csoda, hogy rögtön ferde szemmel nézett rájuk, rosszallóan összevonva vastag szemöldökét
– Hát nincs már elég ilyen mulatóhely? – kérdezte tőlük, noha senki sem invitálta meg őt a beszélgetésbe. Hogy még több, számára már igazán felesleges, bátorságot szívjon magába, belekortyolt a sörébe, a hab a kackiás bajszára tapadt. Talán ettől pöndörödött mindig olyan merészen.
– Mit ártottak magának a mulatóhelyek, hogy ennyire húzza rá a száját? – kérdezte az egyik fiatal. Ferenc már nyitotta a száját, hogy belekezdjen kedvenc meséjébe, de a három fős társaság egyik tagja megelőzte.
– Talán egy céda abalienálta el az összes pénzét és törte össze a szívét – jött rá a cseppet sem jóindulatú válasz a szőke, tejfölösképűtől. Páran, akik már direkt közelebb húzódtak, hogy a Veres Ferit és a suhancokat jól hallják, egy emberként hördültek fel, néhányan pedig halkan kuncogtak. Ők már tudták azt, amit ez a három idegen nem. Mégpedig azt, hogy Veres Feri akármennyire szeret kötekedni Budapest témakörben, és akármennyire divatjamúlt nézeteket vall, mégis képes vegyes érzéseket kelteni az emberben. A kocsma rendszeres látogatói ismerték már őt, mint a rossz pénzt. Majdnem minden este meghallgathatták a megkapó szónoklatát, ami kis híján magával rántott néhány befolyásolható egyént.
– A teringettét, hát téged sem tanítottak jó modorra Bergengóciában – csattant fel Ferenc, mikor az alkoholgőztől kicsit késve sikerült felfognia, mivel vádolják. A sértés ellenére széles, kedélyes vigyor terült el a világosbarna, pödört bajusz alatt. – Veled ellentétben komám, én már időnek előtte észreveszem, ha egy cemende próbálna kifosztani. No, tudod e miért? – tette fel a költői kérdést, amire egyáltalán nem várt választ. Csak egy kis szónoki hatásszünetet hagyott, hogy a három siheder érezze a szavak súlyát. Ám azok egyelőre nem érezték át a pátosszal telt levegőt, ami Ferenc szónoklatai előtt, után és közben már jócskán belengték a teret. Éppen ezért, a szőke ifjú úgy gondolta, itt jött el a pillanat, hogy válaszoljon.
– Tán mert kend anyja is egy volt közülük? – találgatott az ifiúr, szavai nyomán mélységes, nehéz csend keletkezett. Lassan az összes szempár Ferencre szegeződött, csak azt lehetett hallani, ahogy mély levegőt vesz, nehogy szembe menjen a szokásával, s szavak helyett az öklét használja a meggyőzés eszközeként. Hiszen annak ellenére, hogy a Veres Feri jobban preferálta a szavak erejét a testi fölénynél, nem volt egy cingár alkat. Ugyanúgy fölényeskedhetett volna a három ficsúr felett az izomzatával, mint a szava járásával. A kocsmáros szerencsére tudta ezt, így nem féltette a berendezést, ennek ellenére feszült készenlétben állt a pult mögött, még az imént törölgetett korsót is inkább biztonságos helyre tette.
– No, nem úgy van az – szólalt meg végül Ferenc a hosszú csönd után. A nyelve kissé megbotlott a sok sörtől, mégis itta már a következő kortyot, hogy felkészüljön arra, ami jön. – Az én anyám tisztességes asszony volt, nem úgy, mint Hackenschmiedenwonderlutz gróf, az a maliciózus ördög, aki ebbe a fertőbe taszította a mi drága Budapestünket.
A vendégek sóhajtottak, mintha mindenki egyszerre gondolta volna: helyben vagyunk. Akik izgalmas verekedésre számítottak, most visszaültek a helyükre, újabb kört kértek, neki mertek kezdeni az ételüknek. Akadtak viszont, akik a közelben maradtak, hogy régi jó szokás szerint kötekedjenek Ferenccel, vagy igyák a szavait, mint a hűs vizet egy kellemetlen másnapon.
A nagyszájú suhanc úgy meglepődött a Veres Feri könnyed válaszán, azon, hogy még ittasan is hibátlanul tudta kimondani a gróf nevét, hogy rögtön elfelejtett kötekedni. Helyette a harmadik fiatal szólalt meg, aki eddig csöndben figyelte az eseményeket.
– Ki az a Hae… Hacken… schmidt, Schmieder… – az ő nyelve Ferencével ellentétben rendesen belebonyolódott a kacifántos névbe. Még be sem tudta fejezni a kérdését, többen felháborodottan néztek rá.
– Hackenschmiedenwonderlutz osztrák gróf országunk rosszakarója, egy igazi ördög, aki mit sem törődve a magyar nemzet büszkeségével és eredményeivel, fővárosuk csodáival, egy fertőt ültetett a szépséges Budapestre! A gróf úr a példa rá, hogy elegendő pénzzel és befolyással a burzsuj arisztokrácia azt tesz, amit csak akar, hogy forintokon megvehető egy egész főváros… a teringettét, egy egész ország becsülete és tisztessége! – Ferenc mély, tiszteletet parancsoló hangja betöltötte a kocsmát, még az evőeszközök és poharak sem mertek csilingelni, míg ő beszélt.
– Valljuk be, a gróf úr nem csak rosszat tett Budapesttel – hallatszódott valaki hangja a tömegből. A három kópé már meg sem mert szólalni.
– Csak rosszat! – emelte fel a hangját határozottan Ferenc, mikor ezt meghallotta. Beleivott a sörébe. – Elkobozta Budapest és nemzetiségünk egyediségét, és megteremtette Velence bárgyú másolatát, hogy külhoni idegenek, burzsuj ficsúrok kutyálkodjanak minden mulatóban, titkos barlangban, gondolában és sarkon. Egyetlen előnye a változásoknak talán, hogy a csatornák elmossák mindenki mocskos bűneit. Hát ilyen ledér helyet kellett csinálni a mi csodás Budapestünkből? – Ferenc hangszíne megemelkedett, a sörtől egyértelmű túlzásokba esett, mégis a hevület magával ragadott több olyan vendéget, akik még nem voltak elég tapasztaltak a Veres Ferivel kapcsolatban. Ők most így kiáltottak: Úgy van!
Ám volt már olyan, aki sokszor hallotta Ferenc szónoklatait, melyek mindig ugyanazon témakör köré gyűltek, semmi változatosság nem volt bennük.
– Hát mit mondasz akkor az egyetemekre, a bőséges bevételre, amivel virágzik Budapest 1896 óta, a fejlődő technikára?
– Budapest a saját erejéből is itt tartana minden külföldi pénze nélkül. Éppen elég szép város volt szükségtelen fertő tanyák és kanálisok nélkül – felelte már kissé halkabban, mint akinek a szívébe mart a fájdalom, hogy honfitársa ilyen álnokul ellene szegül. Egy ilyen sebzett, szomorú férfi figyelmét pedig senki sem meri felhívni arra a tényre, hogy jómaga is minden este egy ilyen „fertő tanya” pultját támasztja, és a részeges alakok sorait bővíti.
– Szerény véleményem szerint, Budapest nem tartana itt, ha Hackenschmiedenwonderlutz gróf nem szemeli ki pont a mi csodás városunkat, és nem szánja rá vagyona tetemes részét, hogy ilyen csodás módon átalakítsa – tette hozzá egy fickó, aki valahogy minden tekintetben Ferencre akart hasonlítani. Szavainak mégsem volt akkora súlya, akárhogy próbálkozott és akármilyen szépen ejtette ki a báró úr nevét.
– A teringettét, tudja maga, milyen csodaszép volt Budapest a macskaköves utcáival, a száraz utakkal, amin ma is lehetnének sínek, hogy közlekedhessen rajtuk a villanyos, hogy milyen remek világváros volt a velencei-beütés nélkül is? Amikor lovas kocsik döcögtek el a tisztességes épületek mellett, amikor még a gyönyörű ligetek épen és érintetlenül álltak méltóságteljesen a fasoraikkal? Amikor nem kellett attól félteni a gyerekeinket, hogy beleesnek a mindenütt ott folyó kanálisba és csónakok, gondolák nélkül is tökéletesen lehetett boldogulni? – Ferenc újabb adag költői kérdéssel halmozta el a publikumot. A szavai szépen csengtek, de kevés igazság volt bennük, amit bizonyára ő is tudott, de érzékét elnyomta az az alkohol mennyiség, amit az este folyamán sikerült elfogyasztania.
– Nem hajóácsként dolgozik? – kérdezte egy halk hang a társát a tömegben, amit Veres Feri szerencsére nem hallott, viszont a kérdező mellett páran felkuncogtak. Hiszen, ha Ferenc megelégedett volna azzal, hogy nemesi cím nélkül is kényelmesen meg tud élni a bevételéből, nem lett volna itt. Sok koronája ellenére ő mégis a becsület élharcosának tartotta magát.
– Már meg ne haragudj Ferenc komám, de te sem tudhatod, milyen szép is lehetett Budapest akkoriban – szólalt meg végül a kocsmáros, aki már jól ismerte Ferencet, habár barátjának sose nevezte volna. Ez az ismertség mégis bőven elég volt arra, hogy tudja, Veres Ferenc alig tudott még beszélni, mikor Budapest már elárasztott háremváros volt a gróf úr jóvoltából.
– Én azért mégis tudom, no – felelte egy kis csönd után Ferenc, mikor a búbánatát egy újabb korty sörbe ölte. – Édesapám mindig sokat mesélt a városról, ahol felnőtt. Pompás macskaköves utcák, magyar tömegek a tereken… most meg alig hallok magyar vagy német szót. A számát se tudom annak, mennyi féle-fajta külhoni lepte el Budapestet, hogy kiszórakozza magát.
– Vagy hogy éppen egyetemre jöjjenek ide okosodni. Megvan ám a híre a magyar magas színvonalú oktatásnak! – folytatta a kocsmáros, hogy békítse Ferencet, aki azonban itala maradékát hajtotta le, s e folyamat közben mintha abban a pillanatban elfelejtette volna, amit a kocsmáros mondott, mihelyst amaz kiejtette a száján a szavakat. Idő közben kinyílt az ajtó és még pár vendég slisszolt be a Kis Pejbe, nyomukban egy csendőrrel, aki pihenésképp csak egy kupica lélekerősítőért tért be.
– Ugyan, cimboráim! Ne mondjátok, hogy ti nem szeretnétek visszakapni, a mi becsületes, ízig-vérig magyar Budapestünket! Nem hiszem el, hogy legalább egy kicsikét nem osztjátok a véleményem, hogy csúnyán helyben kéne hagyni Hackenschmiedenwonderlutz báró urat! Az a vén disznó igazán megérdemelné, hogy kapjon pár igazi magyaros balhorgot! Majd mi megmutatjuk neki, milyen a magyar virtus! És ha majd… – Ferenc éppen csak felállt a székéről, hogy mindenki jobban lássa, mikor a kocsmáros a szavába vágott.
– Feri, hagyod abba most rögtön! – a férfi kedélyes hangsúlya rögtön sokkal határozottabb és dühösebb lett. A legtöbb jelenlévővel ellentétben, ő rögtön észrevette a belépő pandúrt.
– A teringettét, hát épp egy szónoklat közepén vagyok – szólt oda Ferenc morcosan, az illetlenül közbeszóló kocsmárosnak.
– Ferenc, most hagyod abba, vagy kiraklak a kocsmámból! – hördült fel a kocsmáros, mélyen Veres Feri barna szemébe bámulva, aki ezt viszonozva nézett vele farkasszemet.
A következő pillanatban Ferenc külsős segítséggel repült át a kocsma küszöbe felett, kis híján egy tökéletes ívvel belezuhanva az út helyén lassan folydogáló csatornába. Pár pillanatig még tántorgott, ahogy vitte a lendület és a bódult részegség. Indulatosan keresett valamit, amibe belerúghat, de nem talált semmit, így mély levegőt vett, hogy lenyugodjon, majd elővette a pipáját.
– A fene vinné el ezeket az áruló haszonhajhász pultosokat és zsernyákokat – morogta az orra alatt. Hátát a stabil falnak támasztva kezdte megtömni a pipát, bozontos szemöldökeit csak úgy ráncolta, ahogy próbálta stabilan tartani a gyufát és a pipát is. A koszos kis jószág mindig jó szolgálatot tett Ferencnek, ha háborgó lelkét és fejét kellett lehűtenie. Miután már nyugodtan füstölt a dohány, bal kezét zsebre dugta, úgy indult el tétlenül a vékony kis járdán a kanális mentén. A dohányfüst és a kellemes nyári éjszaka egy csapásra kijózanította. Mögötte csendesen kinyílt az ajtó. A bentről áradó erős fényben egy árny tűnt fel, próbált Ferenc nyomába eredni és tartani vele a tempót. Veres Feri eleinte nem törődött vele. Ezeken az utcákon az volt a szokatlan, ha nem volt jelen egy lélek sem. Azt tette, amit hasonló esetben bárki tenne, gyorsított a meneten. A léptek követték az általa diktált tempót, ami nem kevés okot adott neki kétségbeesésre. Ferenc remélve, hogy meglepi a követőjét, menekülés helyett megfordult. Úgy tervezte, szép szóval menti a bőrét, de olyat látott, amitől még neki is inába szállt a bátorsága. Az ablakokból kiszűrődő melegség és a Hold fénye egy ezüstös tárgyon csillant meg, amit az ismeretlen a zakójából készült előhúzni.
A teringettét, hát nem mindjárt lelőnek itt lázításért? – kérdezte magától kétségbeesetten.
Nincsenek megjegyzések: