Miért szomorú a bohóc?

Művészettörténeti tanulmányaim és a hétköznapjaim közben többször is találkoztam olyan klasszikus festményekkel, amik különféle bohócokat, illetve azok elődjét, az udvari bolondot ábrázolják. Egész életnyi tapasztalatunk azt mondja, hogy a vicces emberek állandóan mosolyognak, vidámak és minket is jókedvre derítenek, nem is beszélve a hivatásos bohócokról, akikért gyerekek, és sokszor felnőttek serege rajong. Nem csoda, hiszen ezek az emberek mind azért vannak, hogy másokat megmosolyogtassanak vicceikkel vagy pantomimszerű játékaikkal.

Jan Matejko: Stańczyk

Mégis azok az általában vidámságot sugárzó emberek, akiket én a festményeken látok, nem boldogok. Elterjedt ábrázolásaikban az udvari bolondok magányosak, szomorúak, amint végetér az előadás és visszavonulva már csak árnyaik önmaguknak. Ez elgondolkoztatott, hogy mégis miért van ennyi szívszorító festmény egy alapvetően, látszólag vicces témában. Többek között a mai napjainkban, mindannyiunk ismerősi körében is sokszor a minket legjobban elszórakoztató és megnevettető résztvevő az, akinek a lelkét nyomja a legtöbb gond.

Már sokszor volt szó arról az interneten, hogy a sokan félnek a bohócoktól, és nem csak azért mert az It-ben a fickó lebegtetni akar téged, hiszen már jóval ezelőtt a sztori előtt hallhattuk, hogy mennyien találják inkább ijesztőnek a bohócokat, mintsem viccesnek. Talán pár éve kaptuk meg erre a választ, hogy a félelmünk igazából egész érthető. Ezek a festett arcú úriemberek egyértelműen takargatják az igazi vonásaikat és akkor is ott van a hatalmas, széles mosoly az arcukon sminkből, hogyha a valóságban szomorkodnak. Mindannyian tartunk azoktól, akiknek látványosan van valami takargatni valójuk és nem mutatják meg az igazi arcuk. De ez mind csak az aprócska része annak, hogy miért szomorú a bohóc.

Mostanában, hogy a gondolat elkezdte piszkálni az agyam, visszagondoltam az iskolás élményeimre az osztálybohóccal az élen, nem mellesleg Robin Williams szomorú emléke is felderengett előttem, elmerengtem a témán és miután megfogalmaztam a saját véleményem, utána is olvastam, hogy valami tudományosabb talaj is legyen ezalatt.

Jean Antoine Watteau: Gilles

Ő itt Jil, vagyis Pierrot, a szomorú bohóc. Ő speciel azért néz ki ilyen magányosan, mert a szerepe szerint a szerelme elhagyja valaki másért, minden forgatókönyv szerint. Watteau, a híres barokk/rokokó festő remekül megragadta ennek az érzésnek a lényegét. Gilles magába roskadt testtartása, bizonytalan arckifejezése, sőt még a háttérben beszélgető emberek is mutatják azt a magányt, amibe minden különc ember bele tud süppedni. Ha egy cseppet más vagy, már kevesebb az esélyed, hogy találj valakit, aki megért és elfogad.

Észrevettétek már, hogy a gyors észjárású zsenik gyakran a leghumorosabbak? Gondoljunk az osztályunk bolondjára, akit mindannyian kinevettünk, ő pedig hagyta, közben pedig minden butasága ellenére sorra írta az ötös dolgozatokat. Vagy csak kapcsoljuk be a tévét és nézzünk végig ne csak az itthoni, de a külföldi standup comedy-s szereplőkön is. Átlátják társadalmunk problémáit, szemtől szemben elmondják nekünk az igazságot az életről, az ország helyzetéről, a világ gondjairól, mi pedig jót nevetünk rajta. Mert a sok süketelés után jó az igazságot hallani, főleg ha azt szórakoztató keretek között adják át nekünk. A médiából és másokból omló mérhetetlen kreténségek az idegeinkre mennek, így mikor végre hallhatunk valakit, ahogy megmondja a tutit, fellélegezhetünk. Annyira jó érzés, hogy nevetni kell rajta.

Nem mellesleg ezek a vicces emberek sokkal érzékenyebbek a környezetükre és nem képesek csak úgy szemet hunyni semmi felett. Ez lehet azért, mert saját életük megtanította őket arra, hogy sokszor nem tökéletesek a dolgok. A saját ismerősi körömből is tudom, hogy akiknek a gyerekkora vagy éppen az aktuális helyzete kétségbeejtő, ők nevetnek, sőt inkább nevettetnek a legtöbbet.

A bohócok elődei az udvaribolondok voltak. A feladatuk a király szórakoztatása volt és olyan dolgokról is beszélhettek, amik a nagyobb méltóságokat, sőt akár magát az uralkodót kompromittálhatták. Ahogy fent már említettem, mások megnevettetése nem csak bugyuta viccekből áll, hanem az igazságból annál inkább és a műveltség sem hátrány. Így ezek az első ránézésre bohókás szerepű emberek olyan döntések felé fordíthatták a sokszor inkompetens király figyelmét, amire magától nem biztos, hogy rájött volna.

A bolondoknak azonban nem mindig az az első tulajdonsága, amit észreveszünk rajtuk, hogy milyen okosak. A középkori színházakban a bohóc egy öreg, és béna, leginkább ostoba szereplő volt. Nem hasonló fiatalokat szoktunk bántani az iskolában? Azokat, akik kövérebbek, csúnyábbak vagy bármilyen másmilyen hiányosságuk van, ami miatt különböznek tőlünk? 

A komédiások sokszor lesznek olyanok, akik nem feltétlenül szépek, nem tudnak a külsejükkel hódítani. De miért? Mert ilyenkor legalább ez az ő döntésük, hogy nevetnek rajtuk. Kicsit ahhoz tudom ezt hasonlítani, amikor szelfizés közben direkt hülye fejet vágunk, így legalább direkt vagyunk csúnyák, nem pedig azért, mert a saját gondolataink szerint így születtünk. Ilyenkor mi is és a humoristák is kontrollban tudnak lenni, vagy legalábbis az irányítás illúziója az övék. Azért a jellemvonásért, hogy viccesek, pedig a tiszteletet is megkapják. Ebben is látszik, hogy elfogadni magunkat, a tudás, hogy tudunk magunkon nevetni, megkönnyítheti a dolgunkat. 

Sokszor szomorúnak lenni, főleg a mai szociális média által uralt világban, szégyen. Mindent megtesz még az átlagos ember is, hogy ezt a gyengeségét elrejtse mások elől, hiszen a legtöbben irtóznak a rosszkedvűségtől és láthatóan sokkal szívesebben töltenek időt olyanokkal, akik csupa mosolyból és positive vibe-ból állnak. A bohócnak a maszkja pedig az örökös vidámság. Ide tartozik az is, ahogy a saját bánatunk szegregál minket. Viszont ha másokat nevettetünk, rögtön kapcsolódunk velük és pár pillanatnyi nevetés erejéig már nem vagyunk annyira egyedül.

Picasso: Pierrot és Harlequin