A mekiben ment félre a gyereknevelés

Nem vagyok egy gyerekmániás, sosem volt a közelemben igazán egy sem, ezért nem is értek hozzájuk. De ettől függetlenül érdekel a pszichológia, hogyan hátunk egymásra és a szüleink bizonyos taktikái, öntudatlan nevelési szokásai hogyan mutatkoznak később, mikor a gyerek már felnőtt. Nem hátrány tanulni mások hibáiból, ha egyszer mi is szeretnénk felnevelni valakit. Na meg szeretném megőrizni a bennem elő gyereket, hogy ne felejtsem el, az én szüleim tettei engem hogyan érintettek és megértsem a kisebbek reakcióit. Jól esik két oldalról látni mindent, és megérteni a fiatal és a felnőtt oldalát is.

Nem egyszer voltam már tanúja családi drámának valami nyilvános helyen és ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy hogyan juthattak idáig. A legtöbbször megértem a gyereket, attól függetlenül is, ha éppen nem értek vele egyet. Hiszen én is voltam valaha fiatal (nem mintha most olyan öreg lennék). Legutóbb azonban olyan jelenetnek voltam szemtanúja, amiről az én naiv lelkem se nagyon hitte el, hogy létezik. Olyan volt, mint amikor csak rémtörténetekben hallasz drogokról, amit valahol valakik messze tőled használnak, aztán rájössz, hogy már a távoli ismerőseid között többen vannak fogyasztók mint te azt tippelni merted.

Persze nem ezen van a hangsúly. A lényeg, hogy meglepődtem, kicsit talán fel is háborodtam. Nem szoktam mekibe járni, Rockmaraton alatt azonban csak ez a hely volt olcsó és elérhető. A gyorskajálda majdhogynem tele volt, a beltér nagy részét elfoglalták a kasszánál álló sorok. Egy ilyenben ácsorogtam én is a haverokkal. A tömegnyi hangzavarban sem tudtam figyelmen kívül hagyni egy másik sor elején álló anyukát, akihez egy erőteljes hisztit letoló, nagyjából nyolc éves kisfiú rohant oda. Valamit nagyon szeretett volna, sajtburgert, happy mealt, franc se tudja. Akármit is akart (mert bizony eléggé követelőzött), az anyja visszautasította. Mint kiderült, többször meg lett kérve, hogy ne bántsa az öccsét, a büntetés pedig az ottani étel megvonása lehetett. A képlet eléggé egyszerű, sőt a nevelésben alapvető. Megkérjük a csemetét valamire, ha nem annak megfelelően cselekszik, akkor jöhet a bünti. Idővel a vádlott megtanulja a járást, elfogadja a tényeket, vagy hisztizik még egy sort, mégsem engedi szabadjára a dühét a szülője felé. Szerencsésebb esetben. Ez a kisfiú azonban a teljesen indokolt megvonás ellenére felkiáltott: Rohadj meg! - és ezzel a kedves felszólítással meg is ütötte az anyja karját. Én ott a sorban állás közepette köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Teljesen természetes, ha egy gyerek mérges a szüleire, hiszen még nem fogja fel maga körül teljesen a világot, a tiltások sokszor értelmetlennek tűnnek és az önzőség is eléggé helyet tud kapni a fejükben. De ezek ellenére (legalábbis én) sosem ütöttem meg se az apám, se az anyám, sőt még csak eszembe sem jutott. Ugyanis egy szülő nevel, megtanítja a normákat, az etikai tényeket. Például, hogyan bánjunk másokkal tisztelettel (leginkább akkor, ha az illető ezt kiérdemelte).
Ám ha mind ez nem lenne elég, az anya, talán hogy megpróbáljon egy kis tiszteletet nevelni a csemetébe, otthagyta a helyét a sorban, hogy az elfoglalt asztalhoz mehessen még egy kör sikertelen fegyelmezésre. A kisfiú erre elegánsan felmutatta a középső ujját egy ,,Ezt neked!" felkiáltás kíséretében. Pislogva néztem, ahogy az anyuka megsemmisülten visszakullog a sor elejére, hogy átvegye a rendelést. Később láttam egy szomszéd asztalnál sírni, míg a fia ebből semmit sem érzékelve tombolta körbe a játszóteret.

Én szörnyű sajnálatot éreztem a nő iránt, hiszen borzalmas lehet, ha a saját sarjad nem tudod eléggé megfegyelmezni ahhoz, hogy legalább téged tiszteljen, ha már más embereket nem is. Eközben körülöttem tanyázó radikális barátaim hívták fel rá a figyelmem, hogy bizonyára a nő rontott el valamit az évek alatt és nem szabadna mindenkinek gyereket vállalnia. Míg ők ilyen egyszerűen lezárták a témát, addig bennem az egyszerre legjobb erényem és legrosszabb tulajdonságom pörgött, a bizonytalanság. Hiszen túl keveset tudunk ahhoz, hogy rögtön ítélkezzünk. Fordult már elő olyan variáció ahol ugyanolyan körülmények között nevelkedett testvérpár közül az egyikből maga Lucifer fejlődött ki, míg a másik tipikus mintagyerek lett. Ráadásul hibáztathatunk-e egy olyan szülőt, aki a legjobb tudása szerint próbált nevelni és nem állt szándékában direkt elrontani a porontyot? Persze egy ilyen fontos témában közre játszik az is, hogy nem segítség nélkül vágsz bele, hanem legalább egy könyvet elolvasol a témában és mások véleményét kéred. Nem csak amolyan ahogy esik úgy puffan módon neveljük a kölköt. (Habár ebbe nekem van a legkevesebb beleszólásom szingli, gyerektelen fejjel. Tíz év múlva talán máshogy fogom gondolni.) Itt valami mégis félresiklott én pedig még mindig nem tudom, hogy mit gondoljak a szituációról és mit érezzek a megdöbbenésen túl.