A tiltott álmok városa
Emmi Itäranta, az író már az első könyvével belopta magát a szívembe. Sőt, A teamesternő könyve volt talán a második könyv, amiről valaha kritikát írtam. Még ennek a hátuljában olvastam, hogy az írónő tervezi a regény folytatásait, ám ezekkel nem találkoztam. Az igazság azonban az, hogy ezt nem is bántam, hiszen a története úgy volt teljes, hogy a lezárása enyhén nyitott maradt amellett, hogy elég keserédes is volt.
Mindenesetre évek jöttek-mentek és nem hallottam Itäranta felől, nem láttam se A teamesternő könyvének a folytatását, se mást. Pár hónapja egy könyvesbolti kalandozásom során bukkantam rá A tiltott álmok városára, és minden regényvásárlási tilalmam ellenére muszáj volt elhoznom.
Ami már Itäranta első történeténél lebilincselt, az az írásmód volt, a stílusa, ami minden kacifántossága ellenére elvarázsolt. A túlcsorduló melléknevek, különleges szavak használata pedig elsőre elrettentő lehet, azonban itt noha könnyebbé talán nem teszik az olvasást, mégis sokkal kellemesebb lesz és a mondatok csak úgy visznek magukkal. Tény, hogy nem egy stresszes időszakra való könyv, én is a diplomázós hajtós időszak elején álltam neki és ezért tartott hónapokig, mire a végére értem. Amint elfogyott a stressz és lett elég szabadidőm, belezuhantam a könyvbe és onnantól kezdve folytam a cselekménnyel.
Ha sok YA könyvet olvastok, akkor hozzászokhattatok a formulához, amivel minden ilyen történet dolgozik. Akár a múltban, akár a jövőben járunk, valami nem stimmel és egy kiválasztott tinédzser lép elő a saját különlegességével, hogy megmentse a világot - vagy azt ami éppen veszélyben van. A tiltott álmok városában ez csak addig stimmel, hogy ebben az alternatív univerzumban is gond van. A sziget lakóit a tanács tartja hatalma alatt, minden kicsit nyomasztó, minden kicsit szegényes. Főleg, hogy azokat, akik este álmot látnak, úgy kezelik, mint a leprásokat. Elkapják őket és elzárják. Eliana sincs túl nagy biztonságban. Az ő szemszögéből ismerjük meg a történetet, ahogy a Fátyolhálók házában él, szövi a szőtteseket nap mint nap és egyetlen szerencséje, hogy egyelőre szobatárs nélkül maradt. Az élete elég nyugodt, noha kissé talán keserédes, amíg fel nem bukkan egy ismeretlen lány, akinek kezére Eliana neve van tetoválva láthatatlan tintával.
Szeretem, ahogy Itäranta felvezeti a történeteit. Azoknak, akik pörgősebb cselekményhez szoktak, ez kicsit unalmas lehet. Mégis számomra az, ahogy a világot megismerteti a főszereplőn keresztül, szinte tökéletes. Nem áll meg minden kőnél elmagyarázni mi hogyan és miért történt, hiszen Elianának mindez természetes. Okosan és ügyesen csempészi az információ morzsákat. Aki olvasott már tőlem könyvkritikát, az tudhatja, hogy a YA műfaj nem a kedvencem (itt olvashattok tőlem egy raget a témában), tehát itt is és A teamesternő könyvénél is az volt az egyik kedvenc vonásom, hogy hiába a főszereplőt követjük végig, ők nem kifejezetten különlegesek. Nem emelkednek ki egy dologban sem, nem úgy érzem az olvasás közben, hogy az író kislánykori vágyálmába keveredtem. A szürreális, nagy vonalakban, óvatosan megismertetett világok ellenére is érzem bennük a valóságot. Habár tény, hogy Elianában (és Noriában is) van valami, ami egy fokkal a többi ember felé emeli, de ez nem a mentalitásukon változtat vagy a képességükön abban, hogy több és nagyobb hatással legyen a környezetükre vagy magára az egész világra. Itt van a határvonal a YA regények szuper különleges és egyedi tinijei és Itäranta valóságos, saját világukban hétköznapi lányai között. Na meg persze ott, hogy akármit próbálnak tenni és szeretnének jót, az sokszor nem elég.
Azoknak tudom ajánlani ezt a könyvet, akik el tudják engedni a gyors lefolyású történeteket, és tudják hagyni magukat csak úgy sodorni az árral. Na meg persze ne a legnagyobb stressz idején álljunk neki, hanem amikor nyugodtan le tudunk ülni hozzá.
Nincsenek megjegyzések: