Első fesztiválom: Hello Ugar! 2019
- Romániából jönnek ezek a fiatalok, hogy ennyi csomag van náluk?
- Dehogy! Hát most kezdődik a Hello Ugar! - mondta a buszsofőr az egyik felszállónak, mikor végre már az utolsó buszon ültünk fáradtan a fesztivál felé.
Lassan 22 évesen meglepő lehet, hogy ezen a nyáron voltam először fesztiválozni. Ennek megvannak az okai, és itt semmi nagyon komplexre nem kell gondolni. Első körben megemlíteném, hogy évekig otthonülős típus voltam, aki nem szeret se emberek közé menni, se idegen helyekre belépni. Ezt az iszonyomat idővel sikerült levetkőznöm, ekkor ütötte fel a fejét a pánik, ami nem csak az egyetemi kollégiumban, de később az albérletemben is felütötte a fejét, megnehezítve azt a nyitottságot és a komfortzónám elhagyását, ami segíthetne abban, hogy fiatalként én is megtapasztaljam és éljem a time of my life-om. Amúgy is csak rossz emlékeim vannak a sátrazásról gyerekkoromból. Egy fesztivál pedig minden, amitől rettegek, a komfortzóna akkora mellőzése, ami mellett a koli eltörpül és a távolság sem könnyen megtehető, ha esetleg haza akarnék menekülni. Aztán ott van a sátrazás, a bogaras szabadban alvás, az egymást érő emberek, akik akaratod ellenére is látni fognak reggel, ahogy pizsiben csoszogsz a legközelebbi, bizonyára már baromira koszos wc felé.
És erre mondják emberek, hogy szeretik a fesztivál hangulatot.
Szeretnék nyitottabb lenni és egy egész újféle félelem motivált abban, hogy ezt a nyarat szórakozás szempontjából meghúzzam. Arra a sok elszalasztott lehetőségre gondolok, amiket később mindig megbántam. Amikor nemet mondtam egy bulira, majd később ébren forgolódva emésztettem magam, hogy éppen miről maradhatok le.
A Hello Ugar!-ra a sulim jóvoltából jutottam ki. Kaptunk a Művészfalvakban egy asztalt és pár padot, na meg a feladatot, hogy csináljunk valami kreatívat, művészeti egyetem lévén. Ha bárki azt hinné, hogy itt már jól szervezett dolgokról van szó, el kell mondjam, hogy az utolsó pillanatig elég bizonytalan volt, hogy konkrétan mi lesz és hogyan. A többi művész-csoport láttán rájöttünk, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek félkész tervvel. Ötletek voltak, csupán a felkészültség nem volt tökéletes. Mégis, semmi gond nem volt ezzel.
Sokkal inkább magáról a fesztiválélményről szeretnék beszélni, hogy nekem, aki életében nem volt közelében sem hasonlónak, hogyan élte ezt meg.
 |
| @sodalitea_ |
A legnagyobb út, amit egyedül tettem meg, szerintem a Budapest-Kaposvár és vica versa táv volt, ahol sokszor még a megszokás ellenére is idegesen indultam. Szerencsére Ópusztaszerre nem egyedül kellett lemennem, az utazást mégis hárman, viszonylag tapasztalatlan fejjel próbáltuk megszervezni. Én botor módon a Google Maps szaktudására bíztam magam. Minden szép és jó volt, amíg a három órás vonatút után le nem értünk Szegedre. Ott a GM káoszra kapcsolt és más útvonalakra próbált minket rábeszélni, mint amiket előzőleg már megnéztünk és olyan buszmegállóba próbált küldeni, ami a valóságban nem létezett. A következtetés pedig, amit már régebben is levontam a GM használatáról, hogy interaktív térképként jól funkcionál, használni kell hozzá az agyat, GPS-ként azonban elhanyagolható a teljesítménye. Egyébként ami nagyon tetszett a szegedi helyi buszjáraton az a jegyvásárlási rendszer. A buszon egy automata szolgál arra, hogy abból jegyet vegyél szimplán a bankkártyád felhasználásával. Egyszerű és gyors a használata. Budapesten ezt miért nem vezették még be?
A helyi busz után zavarodottan vártunk a távolsági buszra, mert nem volt tiszta, hogy jó buszmegállóban állunk-e. Egy helyi úr segítsége, miszerint ő erre távolsági buszt még nem látott, csak még jobban elbizonytalanított bennünket. A végén kiderült, hogy mégis jó helyen vagyunk és a megpróbáltatásaink az utolsó körhöz érnek. (Ekkor játszódott le a fent említett ominózus párbeszéd.)
Azonban a buszmegállótól még el kellett sétálnunk a fesztiválig, ami szintén nem volt könnyű feladat. Az út mentén nem volt járda, viszont pár méterrel beljebb a fák között homokos ösvény vezetett. Botoran azt hittük az biztonságosabb lesz, ám ott, ha akár egy másodpercre is megálltunk a végtagjaink lóbálásával, komplett szúnyog horda kezdte szüpürtyölni belőlünk a vért.
Egyébként a Hello Ugar! kapcsán egy egész kicsi fesztiválról beszélünk. Kezdőként bemelegítésnek teljesen jó volt, a hangulat laza volt és nagy hangsúlyt fektettek a szervezők arra, hogy minél kevesebb legyen a szemét és lehetőleg mindenki offline módban élvezhesse az eseményeket. Mikor a legelső sört kikértem, a pultban figyelmeztettek, hogy ne hagyjam a napon a poharat, mert könnyen lebomlik. Illetve a szemetet összegyűjtő lelkes fesztiválozók különböző ajándékokat kaphattak. Ha pedig akár nyolc órára is képes vagy megszabadulni a telefonodtól és leadni azt megőrzőbe az arra kijelölt helyen, akkor kupont kaphatsz valamire (amiben a mai napig nem vagyok biztos, hogy micsoda). Ennek ellenére a fesztivál területe több helyen fel volt szerelve konnektorokkal, a kempingben a fákról lógtak a hosszabbítók és a kör alakú asztalos pihenőben is majdnem minden "sarokban" volt egy-egy elektromos lik. Sajnos ezek mind volt, hogy egyáltalán nem működtek, de a szándékot értékelem.
A munka nem volt akadály abban, hogy nap végefelé élvezhessük a programokat. Habár túl sokan nem jöttek hozzánk, ez bizonyára részben a felkészületlenségünknek köszönhető. De akik linót metszettek velünk, vagy hennát kértek, mint kedvesek és jófejek voltak.
Délután már a koncertek kezdődtek. A három színpadon egyszer sem ment egy időben több koncert, így a jurtában az akusztikus előadásokat békében végigülhettük, míg a nagyszínpadon később mentek a nagy fellépők. Őszintén a legtöbb fellépő nálam nem kavart nagy port, vagy nem is hallottam még róluk, vagy csak nem váltott ki belőlem a zenéjük semmilyen érzelmet. Kicsit antiklimatikus volt a legtöbb koncert, amiken részt vettem. Némán ácsorgó emberek, nyugodtan figyelve a műsort. A Belgán kívül, egy másik banda volt, akik felkeltették sokak érdeklődését és hatalmas bulit varázsoltak a nézőtérre. Mikor még a fesztivál előtt hallgattam ennek az együttesnek a számait, egy erőteljes meh volt a gondolatom róluk, olyan zene, ami amúgy nem kifejezetten a stílusom. Azonban amikor felálltak a színpadra és rázendítettek a muzsikára, a közönség csakhamar tombolni kezdett, még egy kis pogó is kialakult elől, ami aztán az én szememben igazi dicséretnek mondható. Ezek a fellépők a Bohemian Betyars voltak és biztos vagyok benne, hogy ha legközelebb a környéken lesz koncertjük, tuti ott leszek. Ami meglepetés volt és az egyik legkellemesebb élménye volt a fesztiválnak, az az akusztikus Elefánt koncert volt. Még csak nem is színpadon léptek fel, hanem a tóparton, mikrofon nélkül, mi pedig a fűben ücsörögtünk kettejük körül.
Esténként két filmet is levetítettek, jószerivel mind független filmek, amik közül nekem háromra volt szerencsém eljutni. A Ruben Brandt, a gyűjtőt már megjelenése óta szeretném látni, hiszen Veres Attila, az egyik kedvenc íróm is hozzájárult a történethez, ami rosszat már nem jelenthez. Sajnos éjszakára baromi hideg lett, és hiába élveztem a filmet, vártam, hogy vége legyen, mielőtt megfagyok. Ráadásul minden tudatmódosítószer nélkül akkora trip volt az a film, hogy kénytelen leszek még egyszer megnézni. Az Útszélek arcélek című dokumentumfilm jellegű művészeti alkotásról ott hallottam először, de tisztességesen végigültem és megnézem. Kicsit talán unalmas volt, ennek ellenére megérte, hiszen érdekes volt és a művészet egy aprócska szegletéről szólt, ezzel engem pedig mindig le lehet kenyerezni. A Rossz versek is a listámon volt már egy ideje és sikeres magyar filmként örültem, hogy megnézhettem. A srácok, akikkel néztem oda voltak tőle és vissza, hogy mennyire hűen visszaadja bármilyen magyar fiú útját a felnövés felé. Lányként én talán ezt nem éreztem át annyira, de így is borzalmasan tetszett. Amit én már láttam, de nagyon szerettem volna az ottani ismerőseimmel megnézetni, az a Remélem legközelebb sikerül meghalnod című, szintén magyar film volt. Innen is ajánlom mindenkinek.
 |
| @sodalitea_ |
Ami kicsit lehangoló volt az a tény, hogy csak toitoi wck voltak, de azokból rengeteg. Ahogy hallottam ezeket tavaly minden nap ürítették, most azonban csak félidőben volt erre példa. Azonban tényleg minden nap takarították őket és papír is mindig volt. Sokszor gusztustalan volt, de hát azzal kell dolgozni, ami van. A fürdők azonban nagyon jók voltak (attól eltekintve, hogy egyszer víz nélkül maradtam). Ahhoz képest, hogy a puszta közepén voltunk stabil építmények nélkül, nagyon jól megoldották.
De hogyan viseltem pánikbetegként a helyzetet? Nálam nem a tömeg az, ami kiváltja a rossz érzéseket, hanem az éjszaka, amikor már sötét van és tudom, hogy lassan aludni kell menni. Az első este a jó társaság ellenére is rossz volt kicsit. Mikor mindenki körbeült a sátraknál beszélgetni, engem a rosszullét kerülgetett és harcoltam, hogy ne hatalmasodjon el jobban rajtam a pánik, mint eddig. A túratáskámban azt sem találtam hova tettem el a természetes alapú nyugtatómat. Azt csináltam, amit ilyenkor szoktam. Elkezdtem nézni valami buta sorozatot, ami érdektelen annyira, hogy el tudjak rajta aludni és ne legyen rossz érzés, hogy lemaradtam valamiről. Így is rossz érzés volt, hogy a csipet-csapatunk odakint beszélget és bizonyára tesznek rám pár megjegyzést, az egyénre, aki külön vonul ilyen korán. Amúgy sem vagyok a szociális kapcsolatok és kapcsolatteremtés diplomás szakértője, ez pedig még annyit sem segített. Ennek ellenére később előmásztam még az este folyamán és beszélgettem régi és új ismerősökkel egyaránt. Ami pedig még inkább meglepett, hogy a következő napokban nem éreztem magam kiesve a társaságból, magányosan. Ez is remekül megmutatja, hogy a nyitott hozzáállás mennyit tud változtatni rajtad keresztül a környezeteden.
A pánik nap közben kerülgetett még pont a Bohemian Betyars koncert előtt, a komfortzóna hiánya és a teljesen indokolatlan félelem attól, hogy valami baj történik, nem hagyott nyugodni egészen addig, amíg a borsodi fiúk meg nem jöttek és elterelték a figyelmem. Estére pedig a sátorban újra utolért a pánik, elalvás előtt is, de éjszaka közepén is remegve ébredtem, a rosszullét kerülgetett, amin senki sem tud segíteni, semmilyen érintés, ölelés nem javít a helyzeten. Vagy legalábbis eddig senki sem bizonyította, hogy tud ellene tenni. A sorozatok, videók hallgatása mellett azt tudom tenni ilyenkor, hogy felteszem a kérdést, amit apám szokott, mikor aggódom valami miatt. És akkor mi van? A legnagyobb félelmem is könnyen megoldható és ha mégis bekövetkezik, akkor sincs semmi. Nem kell aggódni. Minden megoldható.
És miután a következő napokban elindultam tudatosan ezen gondolat mentén és láttam, hogy ez a fesztivál egy elég biztonságos és barátságos hely, nem is igazán aggódtam tovább. Kedves emlék marad, magamon is látom a fejlődést, ahogy a komfortzónám határa elmosódik.
Nincsenek megjegyzések: