Milyen volt az első napom valahol, ahol újonnan kezdtem? #örömblogolás

Donászi Franciska nem rég új kampányolásba kezdett a hagyományos, naplószerű blogírás mellett. Mikor a blogolás még gyerekcipőben járt, én is hosszan vezettem egy naplószerű blogot, szinte a memoárom helyett (a kettő ki is ütötte egymást, nem írtam a kettőt egyszerre). Mai fejjem visszaolvasva csak röhögni tudok rajta és a fejem fogni. Akkoriban nem került elém mások blogja, valahogy elkerültem az összeset és így nem volt lehetőségem intenzíven benne lenni ebben a közösségben. Azonban egy éve sincs, hogy Franciskától megkaptam a Kalandozásaim Budapesten című ekönyvét, ami az ő régi blogbejegyzései alapján íródott, és attól függetlenül, hogy mások élete sosem volt a szívem csücske, ezt élvezettel olvastam. Ha ilyen színvonalú bejegyzéseket olvashatnék, akkor szívesen követnék több embert aktívan ebben a közösségben. Arra kérlek titeket, hogyha úgy érzitek, nyugodtan küldjétek el kommentben a blogotokat. Örömmel szemezgetnék közöttük.

A hosszú bevezető után rátérek a témára, amit Franciska Miről írjak blogot? című ekönyvéből néztem ki. A hosszú listából ez volt az első, ami kapcsán úgy éreztem tudnék mit mesélni. Meséld el, milyen volt az első napod valahol, ahol újonnan kezdtél? Első nap az iskolában? Új munkahelyen? Új városban?

Sok első napom volt már, mint mindenki másnak. Első nap az oviban, az általános iskolában, a gimiben, munkahelyeken és még sorolhatnám. A legutóbbi jelentős első napom azonban az volt, mikor eljöttem az egyetemre, a gólyatáborba. A legutóbbi bejegyzéseimben már említettem, hogy az egyetem előtti éveim jószerint a bezárkózással teltek. Amikor tiniként igazán kerestem a társaságom és a helyem a szociális rendben, kissé kifordultam magamból, mint mindenki ilyenkor. Az irracionális viselkedésem nem azt a hatást keltette rólam mások szemében, amit szerettem volna, és amilyen kis bizonytalan lányka voltam és akármennyire elhittem, hogy nem érdekel mások véleménye, mégis megindított bennem egy folyamatot. Akiket a baráti társaságom valamilyen szintű tagjainak hittem, azt mondták rólam a srácnak, aki tetszett, hogy tartsa távol magát tőlem, mert bolond vagyok. Nem azt a hatást érték el, hogy biztos lettem a dolgaimban. Hiába szerettem volna az életem nyitottan élni, elmenni helyekre és dolgokat csinálni, ez lassan lehetetlenné vált és sehol sem éreztem jól magam, de még a szobámban sem igazán. Az volt a tévképzetem, hogy máshol nem vagyok biztonságban, hogy rosszul vagyok az idegességtől akkor is, ha olyan helyen vagyok, amit ismerek. A gimire ez szerencsére nem vonatkozott, de cserébe nem volt olyan estém, amikor hányinger és stressz nélkül tudtam volna ágyba bújni.

Az egyetemre se akartam elmenni, habár mentségemre szóljon, hogy nem hittem, hogy felvesznek. De erről majd egy másik posztban. Szóval ez egy blogbejegyzés nem csak új suliról, de új városról is.

 A gólyatáborban már a koliban lehettünk és mindenki azt a szobát kapta meg, amiben az év hátralévő felét fogja tölteni. Soha nem voltam még koliban és elképzelésem sem volt arról hogy milyen lehet. A jelentkezési lapról már tudtam, hogy hárman leszünk egy szobába és minden emeleten egy-egy vizesblokk van. Rettentően féltem. Még most is emlékszem arra a pillanatra, amikor beléptem a szüleimmel a csupasz kollégiumi szobába és próbáltam realizálni magamban a gondolatot, hogy ez az új otthonom. Elborzasztott a látvány, hogy mennyire lepukkant, mennyire régi és koszos. Egyik szobatársam sem volt ott, csak az egyik ágy volt megágyazva. Egy másik fekhely felett pedig fekete-fehér kinyomtatott képek voltak felcelluxozva, rajtuk klasszikus festményekkel. Szomorú voltam, hogy az ablak melletti ágy már foglalt. Én ugyanis még télen is nyitva tartom az ablakom, hogy jöjjön be a hűvös, friss levegő. Segít akkor, mikor rosszul vagyok. 

Anyuék segítettek kipakolni, mikor egy csapat srác végigrandalírozott a folyosón és hozzám is bejöttek bejelentve, hogy ők a szobaszervíz és megkérdezték, mit kérek inni. Apa jókedélyűen fogadta őket, lévén ő akkor sokkal nyitottabb volt nálam, míg én csak megszeppenve, fürdőzve a mély felsőbbrendűségemben biztos szótlanul is elég elutasítóan viselkedtem velük. Nem vagyok erre büszke, de a napom végigkísérte a némaság és a dolgoktól való elzárkózás. Később megérkezett a két szobatársam, egy hebrencs, jókedvű fruska és egy néma, telefonjába zárkózó lány. Béna ismerkedős beszélgetésbe kezdtünk, míg le nem invitáltak minket arra a helyre, amiről akkor azt hittem, hogy udvar, ma viszont már tudom, hogy az a dohányzó. Adtak inni mindenkinek bőségesen és egész végig fürödtünk a cigaretta füstben. Akkor ésszerűnek tűnt, hogy bezárkózóm és elkülönülök mindenkitől, hiába ülök velük egy asztalnál, most már viszont szidom a fejem miatta. Nem tudom, hogy akkoriban mi válthatta ki belőlem ezt a felsőbbrendűségű gőgöt, abban viszont biztos vagyok, hogy nem ez volt a helyes "döntés". De az is igaz, hogy egy ilyen dolgon változtatni nem lehet egyik pillanatról a másikra.

A tétlen ücsörgés után kezdődött el az igazi gólyatábor, és jöttek az első feladatok. Mindenki kapott egy borítékot, benne egy állat nevével. Az aulában összegyűlve néhány gyors beszéd után azt az utasítást kaptuk, hogy kezdjük el utánozni az állatunkat, így találva meg a csapatunk. A fentiek alapján kitalálhatjátok, hogy semmi kedvem nem volt előadni a gorillát. Inkább békében, összehúzva magam vártam meg, hogy a többi majomszabású összeverődjön, így nekem elég volt csak odasétálnom. Sárga gorillák. Ezek lettünk mi. Ezután jellemző volt az, hogy a lehetséges időpontokban ordibáltunk, nem csak aznap, hanem a gólyatábor további felében, olyan dolgokat, mint: ,,Ez a művkar!" vagy ,,Sárga! Sárga!"

Kifejezetten utáltam az indokolatlan hangoskodást. De az a helyzet, hogyha megint ott lennék abban a gólyatáborban a mai fejemmel, tuti én is teli torokból kiabálnék és kántálnék mindent. Nem biztos, hogy én lennék a társaság szíve, de már így is remek fejlődést értem el kb. két év alatt.

Színvezetőket kaptunk, csapatonként visszavonultunk a főhadiszállásunkra, a fészekbe, ami a koli minden emeletén megtalálható társalgó volt. Ahogy szokás, mindenki elmondott néhány tényt magáról, megcsináltuk a csapatunk zászlaját és költöttünk egy indulót. A bánatom az volt, hogy senkit sem osztottak a szobatársaival egy csapatba, szóval még csak annyi reményem sem volt, hogy a két hölgyeménnyel, akikkel amúgy is kötelező jelleggel jóban kell lennem, használhatom támasznak és társaságnak. 

A csoportos foglalkozások és versenyek között egész tábor alatt kevés időnk volt bármi másra. Aznap se volt már túl sok szabadságunk. Amire azonban még emlékszem, hogy az esti szivatós buli előtt rosszul lettem. Tudjátok, az idegesség és a honvágy ledöntött a lábamról, és míg mindenki nevetett és szórakozott az aulában azon, hogyan borotválnak kopaszra pár srácot és hogyan esznek szőlőt egymás lábai közül, addig én az ágyamban feküdtem és nem tudtam abbahagyni a sírást. Szörnyű volt. Mikor vége lett, a kedvenc sorozatomra aludtam el, ami akkoriban sokat segített. Ez egyébként a Dokik (Scrubs) és mindenkinek csak ajánlani tudom. Amellett, hogy vicces, nem bugyuta és erőltetett a humora, sőt még a maga húsz perces epizódjaiban is képes elmondani egy történetet és végigvinni a komoly témát.