Történetek a kollégiumból II. A közösségi élmény
Sok előnye van annak, ha az ember kollégista. A legtöbb esetben közel van az egyetem, nálunk is csak egy folyosó választott el minket tőle, ami nagyjából két perc séta. Sokkal olcsóbb, mintha külön albérletbe költöznél. Rákényszerülsz arra, hogy kötelező jelleggel megismerj másokat és akarva-akaratlan tagja legyél a közösségi életnek. Hiába vagy introvertált, az egyetemen kelleni fognak az ismerősök és a koli egy remek színtere ennek. És az egyik legnagyobb előnye az az, hogy olyan szegényes és vacak ez a hely, hogy akár fél év után is rengeteg sztorival fogsz gazdagodni miatta.
A kollégium szociális élete akkor is bekebelez, ha nem akarod. A legjobb helyeken is kétágyas szobák vannak, mi azonban egy kis helyen nyomorogtunk hárman. Sokszor mégis úgy tűnt, hogy az egész kollégium egy nagy tömbben van, olyan vékonyak voltak a falak és a nyitott ablakokon is sok minden behallatszott. Ahogy esténként lefeküdtem az ágyamba, hallottam a szomszédban a beszélgetéseket, ahogy sorozatot néznek vagy éppen hajat szárítanak. Eközben a másik oldalról mindennapos volt az esti gitárkoncert, sokszor artikulálatlan üvöltésekkel kísérve. Ez még azonban semmi sem volt ahhoz képest, amit a színészek rendeztek a folyosókon. Nem csak a fütyörészés, de mindenféle zene és ária behallatszódott, ahogy unalmukban erre-arra mászkálva gyakorolták a szerepül. De közel sem ez a legizgalmasabb vagy legviccesebb dolog, ami valaha a kollégium közösségében történt.
Hasonlóan a panellakásokhoz, egy a kollégium is rettentő szürke és egyhangú. Meg van tiltva, hogy bármit tegyünk, ragasszunk az ajtónkra, és csak az unalmas számok változnak. Így hát mindennapos esemény, hogy emberek rossz helyre mennek be. Még gólyatáborban láttam az egyik szobatársam, ahogy egy emelettel lejjebb próbálta a kulcsunkkal kinyitni egy másik szoba ajtaját és értetlenül állt a helyzet előtt, hogy miért nem tud bejutni. Nyitottak már be hozzánk, miközben éppen kényelmesen csináltuk a dolgunkat, este is ébredtem már arra, hogy valaki bejött és másnap felmerült a kérdés, hogy csak álmodtam vagy tényleg megtörtént. Egyik ismerősöm is nyugodtan filmet nézett a sötétben, amikor egy random fickó bement, felkapcsolta a villanyt és csak az ágyak között nézett fel a telefonjából, realizálva, hogy rossz helyre ment be. De nem csak mi, mások is olyanok, mint a molylepkék. Ha valahol nyitva az ajtó és ég a villany, már automatikusan fordulunk és csak remélhetjük, hogy még időben észbe kapunk és nem megyünk be a szomszédaink szobájába.
Vannak olyan tárgyak, amiket sajnos az egész kollégiumnak meg kell osztania. Ilyen például a vasaló. Persze a művészek elvont lények, a saját kis világunkban élünk, nem csoda, ha néha elfelejtünk dolgokat. Például visszavinni a vasalót. Mikor még kolis voltam, egész hadjárat indult ennek a gőzölgő, ruhakiegyenesítő szerkezetnek a megkeresésére, mivel valakinek kellett, valaki más pedig tagadta, hogy nála lett volna. Nem tudhatod, milyen kreatív emberek élnek a környékeden, egész addig, míg fel nem üti a fejét a dráma a facebook csoportban. A vasaló-keresős poszt alatt több, a koliban készített fotó és szelfi ütötte fel a fejét, ahol mindegyiken ott díszelgett a bőszen keresett tárgy. A Photoshop hatalom. A helyzet odáig fajult, hogy az illetékes koliigazgatóság és ki tudja kicsodák végigjárták a szobákat egytől egyig a túsz után kutatva.
Ám ha azt hinnétek, hogy a vasalóért vérre menő küzdelem folyik, akkor még nem hallottatok a mosókulcsokról! Nem mindenki tud hetente hazajárni, hazavinni a szennyest. Ennek örömére van négy mosógép, két emeleten kettő-kettő. A mosás menete az ideális esetben a következő: a portáról elkéred a mosógép kulcsát, beteszed a mosnivalód, majd a megadott idő után visszaviszed a kulcsod. A menet a mi esetünkben a következő volt: a négy mosógépből max kettő működött, a kulcsokat pedig állandóan foglalták. Ha befejeződött a mosás, a kulcs nem a portára került vissza, hanem a baráti körben vándorolt kézről kézre. Mi egyik szobatársammal hiába próbáltuk kicselezni a mosógépkulcs bitorlóját, ők ügyesebbek voltak. Mikor láttuk, hogy már nem kell sok ahhoz, hogy lejárjon a mosás, ő a mosógéphez ült le, én pedig a portára, hogy mindenképp mi legyünk az elsők, akik megkaparintják a lehetőséget a ruháink tisztára varázslására. Szobatársamnak csak egy pillanatra kellett lejönnie hozzám ahhoz, hogy mire visszaértünk a mosókonyhába, már bent volt az ellenség következő adag piszkos zoknija.
Ennek ellenére azt kell mondjam, történik az emberekkel itt több érdekesség is, amit egyszerűen csak nehéz hova tenni. Ismerősöm olvastatta már fel a google fordítóval Petőfi egyik versét max hangerőn, de remek beszélgetések fültanúi is lehettünk már. Ordították már odakintről, hogy ,,Nem akarok felnőni!" mi pedig reflexből visszakiabáltunk, hogy ,,Én sem!", még csak megbeszélni se kellett. Ezek ellenére nem ismerünk mindenkit és nem is megyünk el mindenhova. Egyetlen egy illető van, aki minden szobában és még az egyetemen is önkényes látogató és senki sem mer neki nemet mondani. Néha a nyitott ajtón surran be, mint bárki más, néha meglepő módon az ablak felől közelít. Ő Peti. Petit mindenki ismeri. Olyan a feje, mint egy öregemberé, a teste hatalmas és zsíros és nem érdekli a véleményed. Peti egy macska. Peti mindenkire a frászt hozza, mikor a szemünk sarkában látjuk a mozgását, amikor a semmiből ránkugrik, amikor megjelenik a sokadik emeleti ablakban, amikor úgy kezel mindent és mindenkit, mintha az egész világ az övé lenne.
Nincsenek megjegyzések: