A jó és a rossz koncertélmény (Rockmaraton 2019)
A Hello Ugar!-os posztomban már beszéltem arról, hogy számomra a fesztiválélmény eddig nem jelentett semmi jót, az utóbbi hetekben azonban sikerült rájönnöm, hogy a fesztivál igenis tud fun lenni, ahogy a koncertélmény sem hasonlítható az otthon kényelemben hallgatott zenéhez.
Őszintén megmondom, imádom a zenét (noha kifejezetten nem értek hozzá), mégis kevés olyan banda van, akiknek a fellépéseire ezer örömmel rohannék csak azért, hogy élőben láthassam őket. Legalábbis ez pár héttel ezelőttig volt így. Nem értettem miért jó koncertekre járni. Ki kell menni a házból, pénzbe kerül és még a zene sem olyan minőségű. mint otthon a hangfalakból és még tömeg is van, vagyis örülhetsz, ha láthatsz valamit.
Már az Ugaron (és már előtte a Tej egy koncertjén) rájöttem, hogy nem kell teljes szíveddel rajongani egy bandáért, éjjel-nappal őket hallgatni ahhoz, hogy élőben látni őket zenélni hatalmas élmény legyen. Ahogy a Tejet, úgy a Bohemian Betyarst sem nagyon hallgatom itthon kedvtelésből, mert annyira azért nem tetszik. Színpadon látni őket azonban nagyon jó volt, akkora bulit rittyentettek a küzdőtérre és akkora átéléssel muzsikáltak, hogy öröm volt nézni.
A Rockmaratonon azonban volt lehetőségem ezt a jó és a rossz koncertélményt is megtapasztalni. Na meg persze tucatnyi más dolgot a bandák mellett.
Sok együttest nem ismertem és ezért kicsit féltem attól, hogy nem fogom tudni úgy élvezni a programokat. Néhány banda azonban annyira jól nyomta, olyan átéléssel és energiával zenéltek a színpadon, hogy nem csak engem, de szinte mindenki mást is megmozgatta, még ha csak stabil bólogatásról is van szó. Ezen a koncerteken nem csak bambán álló tömeg volt, vagy enyhe, nyakfájós headbangek, hanem az első sorokban teljes testet mozgás és pogó. Az egyik ilyen koncert a Gloryhammer volt, elég nagy volumenű koncertnek számított, hiszen a színpad előtti tér túlcsordulásig telt. Őket nem hallottam még soha, de az énekes, Thomas Winkler nagyon odatette magát, hatalmas kalapácsával hadonászott és egész történeteket mesélt el.
Ami számomra a legnagyobb meglepetést okozta, az a Siberian Meat Grinder volt. Az Aréna színpadon léptek fel, ahol egész héten a kicsit alternatívabb, leginkább halálhörgős együttesek muzsikáltak, ezért kicsit bizonytalanul álltam be valahova hátulra a srácokhoz. Hamar rájöttem amúgy, hogy tetszik a zenéjük és ahogy előadták az is elég darálós volt. Ami még pluszban hozzáadott a hangulathoz, hogy a banda lebeszélte a biztiboyokkal, hogy nyugodtan engedjék fel a népeket és hagyják őket leugrálni a színpadról bele a tömegbe. Néhányan felmentek és pár másodpercig még ugráltak és bólogattak a színpadon, aztán távoztak. Nagyon jó volt látni, igazi élmény volt.
Aznap a Finntroll volt még számunkra izgalmas. A srácok hegyes fülekkel felszerelkezve léptek a színpadra és bolondították meg a tömeget. Utánuk jött az Eluveitie. Meglepődtem, mikor a hangszereik között nem csak a hagyományos gitárok és dobfelszerelés foglalt helyet, hanem egy hárfa (amit akárhogy próbáltunk, nem igazán tudtunk kihallani) és egy furulya is helyet kapott. (Mióta láttam ezt a videót, imádom nézni a különböző furulyákat koncerteken, amikor olyan hatalmas beleéléssel fújják, mintha minimum egy végetnemérő gitárszólóról lenne szó. Imádom.) Sajnos a fáradtság miatt nem tudtam végig állni, de a sátorból is tökéletesen hallottam őket.
A csúcson pedig Apey & the pea áll, akiknek már ezelőtt is voltam koncertjén és imádom a számaikat. Most is remek hangulatot rittyentettek hármasban, és a bandatagok zenélési iránti szenvedélyén túl azt is jó volt látni, hogyan terjed a szeretet a közönség tagjai között.
A negatív koncertélmény a hét egyik legvártabb bandájánál ért utol. A kis csapatunkból szinte mindenki meg akarta nézni és alig várta Jinjert. De még én is. Már fél órával a kezdés előtt benyomultunk, jó kis helyeket foglaltunk valahol a 3.-4. sor környékén oldalra tendálva, hogy a vélhetőleg középen kialakuló moshpitben ne vegyünk részt akaratunk ellenére. Hozzá kell tennem a koncert "fontossága" és a szokatlan napirend miatt felborult emésztésem miatt már akkor kicsit frusztrált voltam és éreztem a pánikot magamban lappangani. Tudtam, ha kibírom a kezdésig és tényleg olyan jó lesz a Jinjer mint amennyien felsorakoztak a küzdőtéren ujjongva várva őket, akkor utána már el lesz terelve a figyelmem a pánikról és minden meg lesz oldva. Addig is védőbástyáim körében pörgettem az instagramot figyelemelterelésként. Az igazság azonban az, hogy hiába zendítettek rá a banda tagjai, szinte rögtön előbukkant a semmiből egy indokolatlanul pogózó alak kicsit széjjelzilálva a társaságot. Holott minden faragatlan punk tudja, hogy a lökdösődésnek is megvan a helye és ideje. Koncerten elől középen, nem pedig ott ahol éppen elér az epilepsziás gyönyörroham. Így mikor másodjára vagy harmadjára próbálták lenyugtatni az indokolatlan kretént, megláttam egy menekülőutat az embertömegben, jó pár métert odébbmentem, elszakadva a többiektől, remélve, hogy arra nagyobb biztonságban leszek. De Jinjer sehogy sem tudott lekötni, főleg, hogy újra lökdösődni kezdtek mellettem. Még odébb mentem. Nagyjából tíz percig így a Powerwolfot néztem a ténylegesen fellépő zenekar miatt, mert egy két méteres fickó háta pont telibe kitakart minden lényegeset. Aztán jöttek a számomra bosszantó és félig-meddig érthetetlen felfedezések. Például azok, akik minden áron az első sorban akarnak lenni, de csak akkor, amikor már bőven megy a koncert, ezért mindenkit letarolva befurakodnak valahova előre, azzal sem foglalkozva, hogy te már a kezdés előtt ott voltál direkt ezért, hogy jó helyed legyen. Ám ami még ennél is jobban bosszantott, hogy irracionálisan sokan nyomkodták a telefonjukat. A modern technológia gyermekeként megértem, hogy emlékeket akarunk rögzíteni, hogy meg akarjuk osztani azokkal az ismerőseinkkel az élményt, akik nem lehetnek ott, de még azt is megértem, hogy jól esik iriggyé tenni az internetet. Erre nem elég azonban egy-két fotó vagy egy pár másodperces felvétel? Bőven bizonyítja, hogy ott voltál, nem kell telefonnal végigvideózni a koncertet az első sorban, úgyis szar lesz a minősége. Volt olyan is, aki csak szimplán nekiállta nézegetni a facebookot. Ehhez miért kell legelöl állni? Egy szó, mint száz, végül otthagytam a koncertet és bevettem egy nyugtatót, mielőtt elhatalmasodik rajtam a pánik.
A Rockmaraton azonban nem csak a koncertekről szólt, hanem az offrock tanyában töltött felmérhetetlen időről. A délelőttjeink és sokszor a délutánjaink nagy részében ott campeltünk, hiszen sok lehetőségünk volt arra, hogy valami aktívat csináljunk. Lehetett társast kölcsönözni, hatalmas volt a választék, így tudtunk másokkal is megismerkedni. Emellett DnD-zésre is lehetőség volt, amiből egy nap csak azzal ment el, hogy a játékoskönyv segítségével megalkossuk a karaktereinket. Az arcvadászatban is részt vettünk. Kaptunk valakiről egy fotót, meg kellett keresni és három találat után ingyen sörjegy volt a jutalmunk. Eközben PokemonGo-ban a helyi gymért is állandóan ment a harc.
Az egyik napi videó alatt láttam a kommentet, amiben valaki kijelenti, hogy ez a fesztivál csak az ivásról szól. Én viszont tapasztalatból mondom, hogy az alkoholista punkok mellett olyanok is bőven járnak oda mint mi, akik egy nagy képesek hat órán keresztül DnD-zni.
Nincsenek megjegyzések: